Múlt hétvégén elmentem egy ilyenre. Igazából nem is annyira rajzolni szerettem volna megtanulni, inkább a módszertanra voltam kíváncsi, hogy mitől lesz képes vajon az ember pár nap alatt hirtelen úgy rajzolni, mint még előtte soha. Meg hogy egyáltalán tényleg képes lesz-e? :D

Nos, az élmény valóban megdöbbentő volt, és a pár nap alatt végbement fejlődés valóban vitathatatlan. És valóban mindenkinél. Nem számoltam, de úgy 30-an biztos voltunk a tanfolyamon, és mindig megnéztük a rajzolások után egymás munkáit, és valóban, mindenkinél egyértelműen látszott: a dolog működik. Nyilván megvoltak azért itt is a különbségek, de azt azért valószínűleg senki nem várta, hogy 30 db Picasso fog távozni a végén a tanfolyamról. (De pl. 30 Picasso jelölt már simán :) ) Mert mint bármi esetében, itt is csak egy dolog megtanulni a technikákat, a gyakorlás az, ami az emberből ki tudja végül hozni a maximumot.

4 egymás utáni napra volt szétosztva a tanfolyam, 3 esti alkalom (3-4 órás), és egy fél napos a végén. Első nap 4 "szint felémérő" rajzzal indult a tanfolyam - mielőtt még bármi elméletbe belementünk volna -, hogy lássuk, ki mit tud. (No meg legyen mihez hasonlítani az utolsó napi rajzunkat :)) A 4 rajzból volt két portré, egy magunkról, és egy valaki távol lévő emberről, és 2 kézfej rajz.

Hétvégén elpusztult az egyik csincsillám, aki még igen fiatal volt, és még csak az okát sem tudom az elhalálozásának. Váratlan veszteség volt :( Egy nagyon kedves kis mesét kaptam az egyik ismerősömtől az emlékére, Sarkadi Ágnes saját tollából, olvassátok szeretettel:

Töki és Pokó

A két csincsilla, Töki és Pokó egy ketrecben éltek. Nappal békésen szuszogtak egymás mellett, de este, amikor a gazda hazaért, megelevenedtek.

- Jön a pamparóka! – visított halkan Pokó, mikor Agócs benyitott az ajtón.

Ez volt a jel a játékidőre. A csincsillák vidáman ugrándoztak és futkostak.

- Mi lenne, ha ma is megtréfálnánk? – bökte meg Pokó a lakótársát.

Töki tudta miről van szó. Megvárták, míg a gazda elfordul, hogy feltegye a vizet a vörös teához, és átpréselték magukat a ketrecrácson.

- A szekrény tetejére! – adta ki a parancsot Pokó.

A két csincsilla polcról polcra ugrott, hogy elérjék a szédítő magaslatot.

- Mint az Andok csúcsán! – mondta elérzékenyülve Töki.

- Úgy bizony…- bólogatott Pokó.

Agócs leöntötte ez első teavizet, és a ketrechez indult, hogy friss rágcsálnivalóval örvendeztesse meg a lakótársait. Ám a csinek sehol! Miután felforgatta a ketrecet, kétségbeesésében négykézláb folytatta a kutatást.

Töki és Pokó roppant jól szórakoztak. Közös igyekezettel lerágták a Nagy Okarína Lexikon hatodik kötetének fedelét, lecsimpaszkodtak a lámpazsinóron, és visszamásztak a ketrecbe.

- Itt az idő a fürdésre! – kiáltotta Pokó, és bevetette magát a homokfürdőbe átugorva Tökit, aki már korábban elkezdte a készülődést a tisztálkodásra.

- Mindig ezt teszed velem! – húzta fel a fülét Töki. – Ma én szerettem volna először fürödni!

- Ha nem tetszik valami, tessék elköltözni! – szólt Pokó vidáman.

Töki türelmesen megvárta, míg végre rá kerül a sor, és feketés bundáját újra csillogóvá porozhatja.

- Te Pokó! Nem kellene jelt adni a gazdának, hogy itt vagyunk? Szegény, én már úgy megsajnáltam… Az összes bútort félretolta. Láttad a nagy tüskés kaktusz hogy imbolygott? Majdnem a fejére esett…

A két csincsilla egymásra nézett, és éktelen csörgést csapva elkezdték rágni a ketrecet.

- Itt az ideje a csinvacsorának! – méltatlankodott Pokó, mikor Agócs elkerekedett szemmel megállt a ketrec előtt.

- Még mindig nem érti, hogy csináljuk! – mulatott Töki.

Pokónak nem kellett sokáig várnia, máris a ketrecben volt a szokásos táp, és egy kis szárított csalánlevél is jutott mellé aznap. Mennyei vacsora!

- Mi lenne, ha engem is a tál mellé engednél egyszer? Kettőnknek is van ott bőségesen elegendő hely! – morgott Töki.

- Ha nem tetszik valami, tessék elköltözni! – dünnyögte Pokó teli szájjal, de azért egy kicsit arrébb ment, hogy Töki is megtölthesse a bendőjét.

Így ment ez napról napra, csak annyi változott, hogy Agócs gazda túljárt a csinek eszén. Aprócska kamerát szerelt a ketrec elé, és így végre kileste a híres eltűnési trükköt.

Agócs szomorú volt azon a februári vasárnapon. Azzal biztatta magát, hogy minden vég valaminek a kezdete, miközben kedvenc teáját szürcsölgette. Ma valahogy ezt sem tudta élvezni. Kezébe vette legszebb okarínáját, megnézegette, és visszatette a polcra. A csinek hamar aludni tértek. Agócs a tea egéralom-szagára fogta, hogy olyan visszahúzódóak voltak aznap.

Pokó különösen sokáig aludt. Már Agócs gazda se volt otthon, amikor felnyitotta a szemét. Első gondolata az volt, hogy Töki biztosan megkaparintotta előle a rágófát. Körülnézett, de a szőrmókot sehol nem látta. Körbefutott a ketrecen. A frissen feltöltött etetőtál érintetlenül állt. Máskor már rég rávetette volna magát, de most nem volt étvágya.

„Nem értem!” – gondolta idegesen. „Sosem indul portyára nélkülem”. Átpréselte magát a ketrecrácson, és többször körbejárt minden búvóhelyet a lakásban.

Pokó kétségbeesetten futkosott körbe és körbe, s közben ez zakatolt a fejében. „Megsértődött! Hát nem tudja az a mulya, hogy én csak viccből mondtam neki, hogy költözzön el? Nála jobb lakótársat el sem tudok képzelni…”

Pokó lógó bajusszal visszamászott a ketrecbe, és a rácshoz préselődve várta, hogy valahol megzörren egy papírzacskó, vagy valamelyik sarokból meghallja Töki jellegzetes rágcsálását. De hiába.

Hazajött a pamparóka. Letelepedett a ketrec mellé, és lehajtotta a fejét. Mikor felnézett, nedves szemében az Andok havas csúcsai csillogtak. Pokó mindent értett.

Sarkadi Ágnes

(Töki emlékére, élt 2008. október - 2012. február)

Bizony a teázás is olyan dolog, amit holtig lehet tanulni. Minden ember más szintre jut el vele élete folyamán, kezdve a filteres Pickwick teától, majd jó esetben eljutva az igazán jó minőségű szálas teákig. Én tegnap részt vettem egy - az egyik Twitteres ismerősöm által ajánlott-  tea workshopon. Ennek kapcsán gondoltam megosztanék pár szubjektív gondolatot a teáról, teázásról.

Én már jó pár éve alig iszom filteres teát: van egy-kettő, amit szívesen iszom, mert szeretem, illetve utazáskor nyilván egyszerűbb egy doboz filtert bevágni a táskába, mint egy egész teás szettet. Olvasgattam sokat a neten, illetve könyvekből a teázásról, így eljutottam arra a szintre, hogy tudtam mi különbség a puer, fekete, sárga, zöld, vagy fehér teák közt. Igyekeztem minél több féle finom teát megtalálni, megkóstolni, szeretek kis hangulatos teaházakba is járni időnként. Megtanultam melyik teát meddig kell áztatni, milyen forró víz kell neki, stb. Ám tudtam, hogy ez még mindig nem az. Nem az "igazi" teázás. Hiányzott belőle a szertartásosság, a fíling. Ez olyan téma volt, amiről bár tudtam, hogy létezik, ezidáig nem sikerült még önerőből elmélyedni benne. És az valamennyire azért hasonló, mint más kung fu-k: könyvből nem lehet őket rendesen megtanulni. A tegnapi workshopon szerencsére egészen sokat megtudtam ezekről a kis finomságokról. Mondhatnám így is: a workshop abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

Összesen 5-en voltunk résztvevők, amitől szerencsére megmaradt a családias, közvetlen hangulat. Mindenki kissé eltérő "teás" múlttal érkezett, és nyilván más-más elvárásokkal is (már akinek voltak). Az egyik legmeglepőbb számomra az volt, hogy 6 órán keresztül folyamatosan tudtunk csevegni a teáról, rengeteg infót megtudtunk Annától, aki a workshopot tartotta. Fantasztikus volt megtanulni a Tea Kung Fut (vagy legalábbis az alapjait), és úgy kóstolni a finomabbnál finomabb teákat közösen, hogy mindenki magának készítette el a workshop árában benne foglalt kis utazós teás szettjével. Igazából nekem a fő ok, amiért elmentem, pont az volt, hogy nagyon szerettem volna megtanulni a Tea Kung Fut (Gong Fu Cha), és az meg még külön jól hangzott, hogy egyből lesz ehhez egy használható, saját kis szettem.

Szó volt a teák típusairól, a különböző hatásaikról, tulajdonságaikról, az illatvilágaikról, a teázáshoz szükséges eszközökről, kannákról, csészékről, szűrőkről, csipeszekről, stb., a használatukról, tisztításukról, a megfelelő víz típusról, elkészítési szokásokról, apró bepillantást nyerhettünk a kínai teázás etikettjébe, és még ki tudja miről nem volt szó. 

Mégis ami nekem talán a legnagyobb élmény volt, hogy végre bepillantást nyerhettem a teázás egy olyan módjába, amikor a tea elkészítése nem egy a teaivás előtti, "kényszerből" elvégzendő feladat, és a teaivás maga nem egy melléktevékenység valami (munka, számítógépezés, olvasás, stb.) mellett. Ahol a teakészítés maga legalább olyan fontos, mint annak elfogyasztása, ahol az elkészíteni, fogyasztani kívánt tea kíválasztása nem egy dobozra vakó rábökést jelent, hanem belső igényeinkre való egyfajta ráhangolódást, ahol az elkészítés legalább akkora élmény, mint a tea elszürcsölése, ahol a teázásban mindezek együttesen alkotják az egyet: a Teázást. Az elcsendesedés egy olyan módja ez, ahol teljes figyelmünket a teázás örömének szentelhetjük - minden érzékszervünkkel.

Aki szereti a teát, és szereti a kreatív, szép dolgokat, annak mindenképp ajánlom, hogy egyszer menjen el egy ilyenre. (Az egyszer helyett legyen mondjuk a következő workshop, mert mint tudjuk a "majd egyszer" sosem következik be általában :) ) A workshop a Flying Bird Tea Houseban volt.

Sajnos azonban egy ilyen workshopnak is vannak hátulütői: 

• ha az ember ráérez a finom teákra, hamar "átszokik" az olcsó hulladék teákról, a bizony jóval drágább minőségi teákra
• ha az ember átszokik a szálas, vagy egyéb kimért teákra, előbb-utóbb venni fog egy normális teás szettet, mert pöttyös bögréből a legfinomabb tea is kevésbé finom, mint egy gyönyörű japán, vagy kína porcelén csészéből, ami hasonló kiöntőből öntöd magadnak a teát, stb..
• könnyen lehet, hogy megismer olyan teákat, amiket eddig nem fogyasztott, mert a hétköznapokban (a filteres teák világában) kevésbé ismertek (pl. puer, oolong). És lehet, hogy ezek újabb beruházásokba taszigálják az embert, mert pl a puert más kannából szervírozzuk, mint a zöld, vagy fehér teát :)
• arról nem is beszélve, hogy mint minden kézműves dolognál, itt is felütheti a fejét, a pénztárcára igen káros gyűjtőszenvedély :) 

Én is olyan gyönyörű kínai teás szettet néztem ki magamnak (most, hogy már kicsit jobban tudom mit akarok, meg mit kell nézni), de olyan áron, hogy hajaj! :D Azt hiszem, a jövő hónapban nem lesz okarína vásárlás... Úgyhogy vigyázat! Az isteni teákra, gyönyörű teás kellékekre (is) könnyű rákattanni! :) De ez persze ne tartson vissza senkit!!

Szeretek a logikában hinni, a tapasztalatoknak, és a szememnek. És ezzel szemben, lehetőleg minél kevésbé korlátozni magam előítéletek által. Legyen az akár faji, társadalmi, politikai, vagy egyéb. Ez persze nem mindig könnyű, de folyamatosan igyekszem.

Napok, hetek óta csak a kormány ellen szóló bejegyzéseket osztottam meg szinte Twitteren. Ma megosztottam egy bejegyzést az IMF-ről. Amire hamar jött is egy nemtetszést kifejező reakció, miszerint ez egy zsidózó, összeesküvés elméletes cikk. Az volna?

Elsőre eléggé meglepődtem, mivel a cikkben sehol nem szerepel semmilyen zsidózás (az én szememben). Az összeesküvés elmélet részét még alá is írom akár. A cikket végülis mondhatjuk annak. De mennyivel másabb összeesküvés elmélet ez, és mondjuk az, ami pl Orbán diktatórikus hatalomra töréséről szól? Semmiben. Csak a résztvevők mások. Meg talán a méret. Egyikre sincs bizonyíték. Se mellette, se ellene. Jelek vannak maximum, amiket rá lehet húzni erre a sztorira, vagy amarra.

Szóval nem tudom, a cikkben mi volt a zsidózás, ezt a szót nem olvastam benne sehol, és nem is szoktam faji szemszögből olvasni soha. Szerintem veszélyes elveszni az ilyen részletekben, mert könnyen elszalasztjuk a lényeges mondanivalót. 

Szeretem a dolgokat több oldalról körbejárni. És a Twitter jelenleg elég egyoldalúan zeng a mai politikai helyzetet tekintve. És beszűkülten. (Vagy, legalábbis azok közt, akiket én követek.) Mintha az emberek nem akarnának tovább látni a saját bajaiknál. Úgyhogy próbálok kicsit kizoomolni, megnézni távolabbról mit mutatnak a dolgok. Aztán majd kiderül: kinek hiszek és mit.

Azt gondolom, minél később teszi le az ember a voksát valami mellett, annál több ideje marad egyre közelebb kerülni a tényleges igazsághoz. Miért? Mert amikor valaki valami mellett dönt, ezzel egyidőben a másik ellen is dönt. És innentől fogva felvettünk egy szemüveget. És ez a szemüveg csak azt fogja láttatni, ami a döntésünket igazolja.

A való életben ez úgy néz ki (a jelen politikai esetet példaként véve), hogy akimagában eldöntötte, hogy Orbán és kormánya fekete seggű, az csak olyan oldalakról fog informálódni, amik ezt támasztják alá. Akik szerint Orbánék ügyesek, azok pedig olyanokról, amik ezt támasztják alá.

Nem hiszem, hogy a dolgok pl. államok szintjén is olyan egyszerű lenne, amit a szomszéd Juli néni is simán megért. Ő csak addig lát, hogy mennyi a nyugdíja. Meg mennyi volt X éve. Nem érdekli a miért. Az agya összekapcsolja az összegeket az évszámokkal, meg az épp hatalmon lévő kormány vezetőjével és itt ki is fújt a politikai rálátása sok esetben. És nem is tud okosabb lenni, mert a szomszéd Gyula, akivel a gangon politizálnak sem rendelkezik magasabb rálátással. Mindegy, hogy egyetértenek-e, vagy hülyézik egymást. Egy szintről cseverésznek.

Voltam kinn a legutóbbi, Opera-gálás tüntetésen. Nem vagyok az a tüntetős típus, de itt nekem is sok dolog büdös volt már, így kimentem. Meg ugye ezt is egyszer át kell élni. Döbbenetes különbözőség volt a résztvevők közt. A Juli néni és Gyula bá szintjén lévő egymással ordibáló kommunistázó, meg fasisztázó tajparasztoktól, a hecc kedvéért kiment tinédzsereken át, a csendes, némán álló babakocsis anyukákig mindenféle embert volt. A viselkedésekből nagyjából le lehetett szűrni, hogy ki mennyire tudja miért is van ott, és mit is akar.

A lényeg, hogy minél beszűkültebb az ember, annál többet rejt el saját maga elől az igazságból. A másik nagy probléma pedig szerintem az: a legtöbb ember fekete-fehér szemüveget hord. Ha pl Orbán ellenes, akkor mindegy, hogy Orbán nyulat szül, vagy adót emel. Így-is, úgy-is hibás lesz. A legtöbb ember olyat nem is tud elképzelni, hogy pl. lehet, hogy Orbán hibás döntéseket hozott A, C és D kérdésben, viszont esetleg nagyon okos döntéseket hozott B és E kérdésben. Áááá. Vagy ostoba, hazug, csaló minden lélegzetvétele, vagy egy istenkirály, aki sosem téved, és egy nemzeti hős.

Csakhogy a világ, az igazság sosem fekete-fehér. Csak azoknak, akik maguk korlátozzák a világukat olyanná. Megkéne próbálni egyre távolabbról szemlélni a dolgokat. Rendszerként. Egészként. Nem könnyű, tudom, és tapasztalom én is. De próbáljuk meg! Újra, és újra.

Hogyan ítélheted meg pl egy állam gazdaságpolitikáját, ha nem vagy tisztában a világ gazdaságpolitikájával? Sehogy! (Kivéve, ha az az állam a teljesen elszaparáltam működik, és semmiféle pénz, áru, stb. mozgás nincs - se ki, se be.) Vicces (vagy inkább tragikomikum), hogy olyan emberek érzik baromi okosnak magukat pl. az állam gazdasági kérdéseiben, akikre több milliós devizahiteleket tudtak rásózni, és akik ha elvesztenék a munkájukat, 1-2 hónap alatt éhenhalnának, mert nincs se tartalékuk, se pénzügyi stratégiájuk. Akik még a saját pénzügyeiket sem tudják kezelni, aminek pedig valsz minden komponensét ismerik. Milyen alapon jelentenek ki ezek az emberek bármit egy ország gazdaság politikájával kapcsoaltban? Lépjünk már egy lépést hátra...

Mindenki mások befolyása alatt dönt. Attól függően, hogy kit milyen impulzusok érnek többet. Attól, hogy milyen környezetben van. Még ha nem is vesszük észre. Úgyhogy én azt mondom, ne higyj senkinek, kételkedj mindenben! Ne dönts egyik oldal mellett sém, és lehet, hogy végül meglátsz valamit a tényleges valóságból is. (És nem csak a környezeted valóságából.)

És akkor a végére egy személyes vélemény a politikai csatározással kapcsolatban:
Szerintem totál mindegy, hogy ki van hatalmon, kutyából nem lesz szalonna. És mielőtt azt gondolnátok, nem, a kutya alatt nem a politikusokat értem kivételesen, hanem a jelen gazdasági és társadalmi rendszert. Azokat a rendszereket, amik évszázadok óta működnek, hibásan, majd minden alkalommal, mikor már eléri a működési határait és összeomlik, újra felépítjük ugyanolyan hibásan, és kezdődik minden előről. Nem tanultunk belőle sosem. Most egy újabb alkalmunk van arra, hogy végre felocsúdjunk. (Az, hogy önszántunkból építjük mindig újra ezt, vagy egy nagy globális elit kényszerít minket erre láthatatlanul a háttérből, talán nem is olyan fontos.) A lényeg, hogy mivel újra, és újra egy nem működő rendszerben szenvedünk, semmi értelme a fogaskerekeket hibáztatni. Ha a rendszer eleve nem működhet jól, tök mindegy kik működtetik.

Egy megoldást látok én: Leválni a rendszerről. Ha nincs rád, befolyással, vagy csak minimális mértékben a világ, vagy az országod gazdasági helyzete, az már fél siker. 

És akkor a (számomra) hónap idézetével zárnám a mondandómat:

“Nem azzal fogod megváltoztatni a világot, hogy a jelenlegi rendszerrel küzdesz. Építs egy új modellt, mely a régit ósdivá teszi!”

 

(Richard Buckminster Fuller) 

És pár link arról, mit is értek azalatt, hogy leválni a kórosan működő, kizsákmányoló rendszerről:

Hogyan csökkentettük le az éves bevételünket 42.000 $-ról 6.500 $ -ra

Kulturális Kreatívok Net TV

A Suska alternatív fizetőeszköz

A Zöld pénz, és ami mögötte van

Marcin Jakubowski: Nyílt forráskódú tervrajzok a civilizációhoz

Agrárforradalom egy debreceni hátsókertben

Baju Béla - Önellátó biogazdálkodás: Permakultúra

Indul a hazai napelemes tetőcserép gyártása « Alternatív Energia - alternatív energia hírportál

Saját vacok már egy millió forintból

Így lett multimilliomos a halálra ítélt német falu

És akkor most mint minden felforgató bejegyzésem végén: várom a konstruktív hozzászólásokat! :)

Van egy lökött csávó a Youtube-on, név szerint MysteryGuitarMan, talán többen ismeritek is. Főleg zenés videókat csinál, mindenféle kis házi videós trükkökkel, szerintem ötletesek és jópofák. (Ami egyébként a feliratkozói számából is erősen látszik, mert majdnem 2.2 millió! feliratkozója van a Youtubeon.)

Csinált most egy igen profi kis websorozatot, 5 részes az egész, összesen kb 20 perc az 5 rész, szerintem érdemes megnézni. Itt az első rész:

Most volt a 10. érettségi találkozónk. Meglátogattuk a temetőben egy korán eltávozott osztálytársunkat is, valamint előkerült egy búcsúztató szöveg, amit anno még én írtam a pajtásunk halála után. Először nem is emlékeztem az írásra, de ahogy a kezembe kaptam és olvasni kezdtem egyből felderengtek a sorok. Az én gondolataim voltak. Egy 17 éves kamaszé, aki épp elveszítette újdonsült jóbarátját, s most csak értetlenül bámul maga elé...:

Elmentél, s minket itt hagytál. Egyedül a problémáinkkal A problémáinkkal, melyek valaha a Tieid is voltak. Együtt könnyebb lett volna. De nem. Elég - gondoltad. Úgy érezted, nem ez a Te világod. Szerettünk... Szeretünk, s szeretni fogunk örökké. Szinte mindenben egyformák voltunk, Te és én. Terveket szőttünk, bulliztunk, és mindig megértettük egymást... Most mégsem értelek. Minden összezavarodott bennem.

Miért? Erre a kérdésre már sosem kapjuk meg a választ. Csak ülök, nézek magam elé, és egyre csak törnek fel az emlékek. Lassan egy könnycsepp csordul ki a szemem sarkából. Hiányzol... Órákon oda-oda pillantok a helyedre. De nem vagy ott.  Már nem leszel soha. Nem vagy már...

Te voltál az első. De miért pont Te? Lett volna megoldás, de Te már nem bírtad... Bármerre nézek, mindenről Te jutsz az eszembe. Miért? Bizonyítani akartál ezzel, vagy... Nem értem... Rám, ránk, mindig számíthattál volna.

Szerettünk... mindig szeretni fogunk. Mit hagytál? Nem sokat. Pár kép a régi szép időkből, pár szám, miket ha meghallok, a szívem összeszorul. Te jutsz róluk eszembe. Nem tudom mi lenne a jobb..., elfelejteni Téged, vagy sem. De tudom sohasem foglak Téged teljesen. Nem lehet. Talán nem is baj. Nem szabad! A legjobb barátom voltál. S az is maradsz örökre. Lesz majd új "legjobb barátom", de ha Te itt lennél, akkor nem...

De MIÉRT?!? Okos voltál, találékony, tehetséges. Sokra vihetted volna, de Te is, mint én, a mának éltél..., s ezekkel mit sem törődve véget vetettél életednek...

Szerettünk, s szeretni fogunk. De tudom..., s Te is biztos ezt akarod: az Élet megy tovább.

Ágoston Péter
1999.09.03., Paks

Pár éve már nem bukkan fel álmaimban. Túl vagyok rajta. Nyugodjék békében.

Czékmán Szilárd emlékére

Egy ideje elfogyott a puerh teám. Ráadásul mikor legutóbb teázni voltam az egyik kedvenc teaházamban - a Potalában, ott sem tudtam venni, mert épp ők kifogytak. Ma Budán jártam a Fény utcai Piac-nál, ahol van egy szép kis teabolt, gondoltam bemegyek, aztán veszek végre puerh-t, mikor eszembe jutott, hogy inkább elnéznék az Első Pesti Teaházba, úgyis rég jártam ott, meg aztán itt Budán azért mégsem a legolcsóbb a tea. Meg is néztem a telefonomon a weblapjukat, hogy nyitva vannak-e, vagy egyáltalán létezik-e még az üzlet, de sajnos csak egy üres fehér lap jött be. Fel is hívtam egy jóbarátomat - aki az üzletet megmutatta nekem még anno, hogy nézze már meg, hátha csak az okostelefonomon nem jön be a weblap, de neki sem jött be, és ő sem járt arra jó ideje. Hmmm. Talán már bezárt? De aztán végül mégis úgy döntöttem, nem nagy kitérő hazafelé, elmegyek arra, megnézem azért én, hátha mégiscsak sikerrel járok az Első Pesti Teaházzal. Legfeljebb ma sem veszek puerh-t.

Jól tettem, mert sikerrel jártam. És megint csak meg kellett állapítanom, hogy ez a kedvenc teaboltom Budapesten. Rengeteg teabolt van a városban, ezekből sok plázákban, bevásárlóközpontokban. Többnyire szép, tágas, dizájnos boltok ezek, de valami hiányzik belőlük. Az ember. Persze, eladók vannak mindenhol. De a legtöbb esetben ezek olyan emberek, akik pl. nyári munkás diákok, vagy 1-2 évet ott töltő eladók, akik addig dolgoznak csak ott, míg nem találnak jobb állást. Persze nem hibáztatom őket ezért, nem ide akarok kilyukadni.

A jó kereskedő egyik ismérve - szerintem legalábbis, hogy az eladást nem csupán úgy értelmezi, mint a portékájának pénzre való becserélését. Mert a dolog ennél többet jelent. Keresi a portékájának a gazdáját. Azaz keresi azt az embert, akinek pont az ő portékájára van szüksége. Aki a legjobban megbecsüli az ő portékáját.

Ilyen embernek vélem az Első Pesti Teaház tulajdonosát is, aki már 16. éve van a piacon. Sztem vagy egy órát töltöttem el ott, és végülis bőven többet vásároltam, mint amit eredetileg terveztem. A tulajjal kellemesen elcsevegtünk mindenféle dolgokról, miközben kedvesen megkínált egy pohár hűsítő teával (jelzem, nem teázóról van szó, hanem teaboltról). Beszélgetésünk alatt kiderült, ő is tudja: a törzsvendégek megszerzése a kulcs, és az, ahogyan a vásárlókkal foglalkozik, szerintem épp a megfelelő irány ehhez. Egy kis odafigyeléssel, kedvességgel sikerült elérnie, hogy legközelebb is nála vásároljak - akár egy kis kitérő árán is.

Apró, zsúfolt boltocskáról van szó egyébként, de talán pont ettől családiasabb a hangulata. Hamarosan új weblappal lesznek elérhetőek online, de addig is minden tea kedvelőt szívesen látnak személyesen az Első Pesti Teaházban: 

 

1137 Bp, Katona József u. 5. (nem messze a Nyugatitól)
Telefon : 1/359-3028
GEO : 47.512409 , 19.055995

 

A levél letölthető innen: http://www.scribd.com/doc/46763165/Hasznosak-e-a-lanclevelek-%E2%80%93-Dontsd-el-magad

Épp tegnap néztem meg a WikiRebels című, közel egy órás dokumentumfilmet a WikiLeaksről, röviden összefoglalva annak történetét Assange tinihacker korszakától napjainkig.

Érdekes kérdés ez, ugyanis itt valóban olyan horderejű titkos anyagok kerülhetnek napvilágra (és úgy tűnik fognak is), melytől diplomáciai egyezségek robbanhatnak fel, újabb háborúk, felkelések, lázadások, stb gyúlhatnak lángra. Akár. Alapvetően én is egyetértek azzal, hogy mindig az igazságot kell keresni, az őszinteségre kell törekedni. Meg aztán előbb-utóbb úgyis mindig kiderülnek a sumákolások. Viszont azt is hajlandó vagyok belátni, hogy az ember sötét birka. Tény, hogy kezdünk talán tudatosodni, s elengedni a kondícionáltságunkat, de ez egy lassú folyamat, mondhat nekem akárki akármit a mindenféle közeljövőbe prognosztizált, óriási, bolygó szintű tudatváltásokról. Ez nem fog egy, vagy két év alatt végbemenni. Talán öt alatt sem. Azt gondolom, addig pedig, míg ez nem jön el, s a birka ember van nagyobb többségben, igenis szükség van arra, hogy valaki terelje a birkákat.

Felülről, nagyhatalmi eszközökkel nem lehet az emberek belső milyenségén változtatni. (Az megint más kérdés, hogy akik ott fenn csücsülnek, azoknak nem is érdekük ez, tökéletesen kényelmes nekik, hogy van egy szép nagy birka nyájuk.) Programozottak vagyunk, kondícionált elménkkel azonosulva zombiként éljük le életünket, s ezen törvények, szabályok, vagy más társadalom és egyéb környező behatások nem tudnak változtatni semmit. A programot átírhatják benned, de ettől még mindig gép maradsz. Lehet, hogy jobboldaliból lassan baloldalivá válsz, vagy épp fordítva. Vagy már mással akarsz foglalkozni, mint eddig, mert azt láttad, azzal többre mennek az emberek. Tök mindegy. Így is, úgy is agymosott vagy, nem önmagad, hanem egy társadalom által kreált nagy katyvasz. A személyiséged (melynek minden darabja szinte más-más emberek elvárásaiból, programjaiból áll), teljesen átvette az uralmat valós éned felett, s ezen csak alulról építkezve, belső indíttatás hatására lehet elkezdeni változtatni. Mindenkinek magának kell felismerni a elméje kondícionáltságát, az elméjével való téves azonosulását, szépen lassan, lépésről lépésre. (A betegnek kell akarni gyógyulni, de ahhoz előbb a betegségét kell elfogadnia, hogy az bizony létezik.) Majd ha a tudatos emberek elérik a kritikus tömeget, akkor beszélhetünk arról, hogy "az igazság mindenek felett". Addig könnyen lehet, hogy inkább csak olaj a tűzre. (Ha nagyon kicsiben, leegyszerűsítve nézzük, képzeld el, hogy megkérded a barátodtól, barátnődtől, hogy tetszik-e neki az alakod úgy igazán? Elvárod tőle az őszinte választ. Mire ő őszintén megmondja, hogy valójában nem. Vagy csak annyit mond, hogy hát, nem vagy egy bombanő/adonisz, de nyugi, nem vagy ronda se azért. Csukd be pár másodperce a szemed, képzeld el a szituációt. Ugye, hogy fel lennél háborodva? Ugyanis nem vagyunk mi még készek az igazságra. Valójában nem azt vártad, hogy őszintén válaszoljon. Hanem, hogy őszintén válaszolja azt, amit te hallani akartál...)

Ám úgy tűnik, valahol belül mégis vágyunk a legtöbben arra, hogy tudjuk mi az ábra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az új, gyönyörű, médiatörvényünk által gerjesztett (immár nemzetközi) közfelháborodás. Nem szeretjük, ha befogják a szánkat, a szemünket, vagy a fülünket. (Persze talán ez is csak onnan ered, hogy az ember alapból minden tiltásnak zsigerből ellene van ugye. A bajunk a tiltással van, nem a tiltás tárgyával elsődlegesen. Azzal is, de nem az a fő probléma.) Innen jutott eszembe egy apró párhuzam a WikiLeaks és a mi kis problémánk között. A WikiLeaks ugyanis pont a mi problémánkra adott megoldás, csak kicsit nagyobb volumenben. A nyilvánosságtól, a nagyhatalmak által elzárt információkat tesznek közzé. Képzeljük el, hogy valaki létrehoz egy mini WikiLeaks-et külön magyaroknak. Minek? Mert várhatóan lesznek olyan cikkek, blogbejegyzések, stb, mik itthon nem láthatnak napvilágot, mert nem tetszik a kialakuló (modernkori) diktatúrának. A helyzetünk szinte tökugyanaz, mint a nagyvilági. Csak kicsiben.

Aki még esetleg nem látta volna a filmet, vagy netán nem is hallott volna egyáltalán a WikiLeaksről:

1. Tegnapelőtt a barátnőm egy Twitter üzenet kapcsán leírt egy gondolatsort, amiből aztán kisebb sértődés, és egyéb kalamajkák lettek, aminek a végeredménye az lett, hogy azt veszem észre, hogy sír a fotelben, és ölében a laptoppal, látom, hogy épp törli a Twitter üzeneteit egymás után, egyesével 10 nappal ezelőttről kezdve. Mi történt? Valaki írt valamit, ez elindított egy gondolatot, ő ezt megírta, majd valaki aki ezt magára vette, DM-ek sokasága, nyilvános helyesbítés, újabb DM-ek sokasága, üzenetek visszatörlése, stb, stb.
2. Ma, valaki kiírt egy üzenetet Twitteren. Erre reagáltam. Erre a reakció sértődés, bennem való csalódás kinyilvánítása, majd DM-ben mástól egyetértő bólogatás, megint mástól ejnye-bejnye, juj, nem tudod mibe nyúltál, nem is ismered, stb, stb.

 

Hát most elmondom, hogy mi a véleményem a Twitter mimózákról és arról, hogy hogyan is kellene szerintem a Twitteren élni:

Egyértelmű, hogy itt csak az alapján tudunk valakit megítélni, amennyit ő mutat. (Egyszerre 140 karakterben, nem sok fér bele, hát elég ügyesen kell fogalmazni eleve.) Pontosan a Twitter ezen tulajdonsága miatt mindenkinek a saját felelőssége, hogy mit ír magáról, miket mutat magából. Ugyanis az emberek ez alapján ítélik meg. Ha te főleg utálkozónak mutatod magad, akkor annak is fognak látni. És egy szavad nem lehet emiatt senkire, ugyanis te láttatod magad ilyennek. Akkor is, ha ez esetleg nem így van. Ha nem olyannak mutatod magad, mint amilyen vagy, ne csodálkozz, hogy félreismernek az emberek. És főleg nem teheted meg azt, hogy amiatt haragszol, mert nem látják meg a "valódi" énedet a Twitteren keresztül az általad mutatott teljesen más kép mögött. Itt senki sem látó. (Tudtommal.)

Meg kell értened, hogy minden egyes leírt szóért, felelősséggel tartozol. Mint ahogyan minden egyes kimondott szóért is felelősséget vállalsz az offline életben igaz? Azzal, hogy a Twitteren mindenféléket írogatsz magadról, vagy akár másról, vállalod, hogy arra a Te követőid reagálhatnak. Esetlegesen olyat is, ami neked nem tetszik. Mert jogukban áll. (Persze ki tudja még mit hoz az új médiatörvény, de reméljük a legjobbakat :D) A Twitter nem arról szól, hogy "Szevasztok itt vagyok, jó fejek vagytok, DE CSAK ADDIG, míg minden üzenetemre bólogattok, minden mondatommal egyetértetek, és engem tartotok a Twitter netovábbjának". Bizony megesik, hogy valakiben elindítasz egy érzést, egy gondolatot, amit ő meg is oszt, és az neked nem tetszik. Van ilyen. Ilyen a Twitter, de ilyen a Facebook is és bizony a való élet is.

Aki nem tudja elfogadni mások véleményét, főleg ha az akkor éppen fájdalmasan hat, akkor ne írj olyat, amivel ezt előidézheted. Ha nem vagy képes elfogadni mások reakcióját a megnyilvánulásaidra, akkor ne nyilvánulj meg! Ilyen egyszerű. Akkor vezess papírnaplót, vagy rendes privát blogot, vagy tedd priváttá a Twitter fiókod és csak olyan embereket gyűjts magad mögé, akik mindig bőszen bólogatnak utánad, ha egyetértenek veled ha nem, csak a jót és a szépet kommentelik, mindig vigasztalgatnak, mindennel egyetértenek amit mondasz - vagy legalábbis látszatra. Ha többre tartod a képmutatást, mint az őszinteséget, akkor nem biztos, hogy a Twitter neked való hely - bár tény, hogy az előbbiből több van itt sajnos, mint az utóbbiból, de szerencsére azért akadnak itt őszinte emberek is.

Alapvető "szabály", de inkább jótanács a saját érdekében mindenkinek, hogy Twitteren ne mondj semmi olyat, amit a való életben nem mondanál ki ugyanúgy a követőidnek szemtől szembe! Ne tégy olyat, amit a való életben nem tennél meg! Mert persze megteheted, de itt aztán hipp-hopp hiteltelenné válik az ember, ahogy kibukik, hogy képmutató, és onnantól tehetsz te bármit. Megbélyegzett leszel. Lehet, hogy a követőid nem hagynak el, de már nem azért fognak követni, amiért régen. Már nem lesznek tényleges követőid. Azt fogják lesni, mikor köthetnek beléd. Rosszabb esetben mindent nem is nyíltan, hanem a hátad mögött.

Problémái mindenkinek vannak. Van aki többer ír róluk, van, aki kevesebbet. Ki mennyire érzi személyesnek őket. Ám aki főként a problémáiról ír, aki főként a negatív érzéseit nyilvánítja ki, attól előbb utóbb besokallnak a követői. Egész egyszerűen azért, mert az egész közösség morálját húzza lefelé, akkor is, ha ez nem tudatos, és mikor már ezt egyre többen érzik, valaki mindig venni fogja a fáradtságot (vagy akár egyszerre többen), és az arcodba fogja vágni, hogy "Hé, szedd már össze magad, a Twitter nem a Te lelki szemetesládád!" Erre volt már példa itt az utóbbi időben is ugye. és biztosan lesz is még. Mint mondtam problémái mindenkinek vannak. És hidd el, épp elég mindenkinek a sajátjával megbírkózni. Ő dolgozik az övén, Te dolgozz a Tieden! Hidd el, azáltal, hogy rendszeresen a követőid Twitter falára hányod a nyűgjeidet, azok bizony nem fognak hamarabb megoldódni. (Viszont hátráltatsz másokat abban, hogy a sajátjukkal foglalkozzanak.) Segítséget persze kérhetsz, és biztos lehetsz benne, hogy kapni is fogsz! Az emberek alapjába véve segítőkészek. De ehhez előbb ténylegesen akarnod kell, hogy a problémád megoldódjon. És tenni is érte. De az önsajnálatodban, és egyéb energiaszerző játszmáidban ne várd, hogy a követőid asszisztáljanak Neked! Mert hamar egy olyan képet fogsz magadról kialakítani, amit aztán nagyon nehezen fogsz az emberek fejében megmásítani később.

Nem azt mondom, hogy soha ne írj le magadról semmi negatív élményt, és csak a rózsaszín felhőt mutasd! Mert ezáltal valószínűleg ugyanolyan hiteltelenné válsz, mert sok ember emögött is ugyanúgy meglátja majd, hogy csak álca, és nem is olyan hűde tökéletes az életed. Én csupán azt mondom, hogy próbáld megtalálni azt a középutat, azt az egyensúlyt, ami mellett még hitelesen tudsz Twittelni úgy, hogy megnyilvánulásaidban őszinte maradsz, és közben nem csökkented a követőid általános hangulatát, energiaszintjét azzal, hogy a magad problémáinak kiársztásával tetézed mindenkinek a már meglévő saját nyűgjeit.

Nem ártana arra törekedni, hogy a Twittjeinkben elsődlegesen értéket próbálunk adni. És amit egyszer leírunk, azért vállaljuk a felelősséget. Még akkor is, ha később megbánjuk.

Jó lenne ezen elgondolkodni időnként, és objektívan megfigyelni, vajon hogyan is egzisztálunk a Twitteren, milyen képet mutatok magamról, miért azt mutatom, amit mutatok, és vajon ez mások lelki világára hogy hat, stb.

Bár ezt az írást 2 "Twitter incidens" ihlette, ez azonban nem csupán azokra való reflektálás, hanem egy olyan, azok által bennem megindított eszmefuttatás, amit bármely Twitter lakónak érdemes lenne átgondolni szerintem.

Köszönöm, hogy elolvastad. A kommentekben ér reagálni. És örülnék is neki. :)